Ismertem Eduardo-t. Személyesen. Nem Horvátországból, persze, nem Szudánból – Isten őrizz! – hanem természetesen a 2004es pesti sörkertekből, a régi Szimplából, ahol Jengibarian barátommal jártam végig az álmatlanság területeit, s ott volt, a rozoga bárpultot monumentálisan támasztva, hol magyarul, hol délszlávul, de mindig spanyolosan hangoskodva, a virágosan palindromikus Eduardo Rózsa Flores György Ede. Fizetett egy sört, amivel e világ kocsmáiban adós maradok, elmesélte nekem a legjobb szerb hábórús vicceket amit halottam valaha, szokása szerint megmutatta az útlevél-gyűjteményét, majd továbblépett megverni valamilyen „hitlerimádó buzit”.
Lényegtelen itt és most, hogy melyik hábórújában mennyire adtam neki igazat, álltalában nem nagyon – mindegy.
Vitézek, mi lehet e széles föld felett szebb dolog a végeknél?
Minden totalitarista rendszernek a rémálma az, hogy léteznek ezen a földön Eduardo-k. Olyanok, akiket nehéz félemlíteni. A végkiárusítási machiavelizmus-járvány közepette, vertikális harcosok, akiknek fontosabb a gerinc, mint az ideológia. Vitézek, kik sose felejtik el, hogy azok is fognak meghalni, akik világéletükben gyáván hallgattak vagy a mindenkori bitorló benfenteség bérkórusában énekeltek: bár sokan öregebben, de annál kínosabban fognak meghalni mint Eduardo ahogy (minden jel szerint álmában) érte a Parthi sagitta.
Ezért akarok most ellenállni a nyelvi és érzelmi kliséknek: sajnálat nélkül gyászollak, chico. Ha volt fegyver a kezedben: kalandos élet végén, a csúf vénség előtt elesett egy harcos, nincs ebben sajnálnivaló. Ha nem volt, sajnálatom nem téged, hanem az aljas bérgyilkosokat illeti, akik megöltek. Közben hullatom a bort a fekete földre s megkérem Codoba Marci árnyékát, húzzon neked ott Rákoczi indulót, törökösen, Naphtule Brandwein kísérje árnyklarinéton, Beny Moré pedig porteli szájjal, hogy se te cayó el tabaco. S jövök egy sörrel.
Lo demás era muerte y sólo muerte
Lényegtelen itt és most, hogy melyik hábórújában mennyire adtam neki igazat, álltalában nem nagyon – mindegy.
Vitézek, mi lehet e széles föld felett szebb dolog a végeknél?
Minden totalitarista rendszernek a rémálma az, hogy léteznek ezen a földön Eduardo-k. Olyanok, akiket nehéz félemlíteni. A végkiárusítási machiavelizmus-járvány közepette, vertikális harcosok, akiknek fontosabb a gerinc, mint az ideológia. Vitézek, kik sose felejtik el, hogy azok is fognak meghalni, akik világéletükben gyáván hallgattak vagy a mindenkori bitorló benfenteség bérkórusában énekeltek: bár sokan öregebben, de annál kínosabban fognak meghalni mint Eduardo ahogy (minden jel szerint álmában) érte a Parthi sagitta.
Ezért akarok most ellenállni a nyelvi és érzelmi kliséknek: sajnálat nélkül gyászollak, chico. Ha volt fegyver a kezedben: kalandos élet végén, a csúf vénség előtt elesett egy harcos, nincs ebben sajnálnivaló. Ha nem volt, sajnálatom nem téged, hanem az aljas bérgyilkosokat illeti, akik megöltek. Közben hullatom a bort a fekete földre s megkérem Codoba Marci árnyékát, húzzon neked ott Rákoczi indulót, törökösen, Naphtule Brandwein kísérje árnyklarinéton, Beny Moré pedig porteli szájjal, hogy se te cayó el tabaco. S jövök egy sörrel.
Lo demás era muerte y sólo muerte
